DUSZA ISTVÁN: Megkésett levél helyett Tóth Lászlónak ötvenedik születésnapjára

 

Mindannyian Ádám nyomában járunk.
Íme, hát itt van, réged is utolért az isteni időszámítás szerinti felező. Ennyi már bizonyosan megadatott neked, s talán kétszer ennyi is lenne még, ha a vágyak nem égetnének stigmákat a szívedre. Így gondolom én…

…aki nevének következnie kellett itt egy mások által megszabott sablon szerint. Nem baj! Olyan ez a levélpótlék is, mint az életünk: feledékenységgel terhelten sietős. Szinte már gondolkodni sincs időm, nem hogy rád gondolni, s figyelni születésnapodra, az ötvenedikre. Pedig verseidet gyakrabban olvasom, mint ahányszor találkozunk. Olyankor képzeletben ugyanúgy összekacsintok veled, mint amikor szavak nélkül is érteni véljük a színházat, s benne egymást. Vagy tán éppen a drámádat, amit élsz, ahogyan azt az egyik szeretett nő mondta neked, kit megörökítettél versedben. Te elmentél ugyan, nem tudom, hova, de itt hagyogattad és folyamatosan itt is hagyogatod verseidet. Még akkor is, amikor művelődéstörténeti összefoglalókat szerkeszteni van kedved a világ egyik leghálátlanabb közegében. Szándékosan hagytam ki a „szellemi” jelzőt, mert ezt ki kell ám érdemelni, s mi rég elveszítettük ezt az érdemet. Hogyisne, amikor ti dolgoztok helyettünk is, bár ebben a „ti”-ben mi is ott vagyunk, ha mással nem, hát éppen hiányunkkal. Igaz, te képes vagy megszervezni azt is, ami önmagában megszervezhetetlennek látszik. Közvetve megszervezed a történelmünket is, azzal, ahogyan másokkal tanulmányokat íratsz róla.
Befutott költőnek számítottál, amikor 1982-ben Vita és vallomás  című, íróportrékat rajzoló beszélgetésköteteddel olyan mozdíthatatlannak látszó dolgokat mozdítottál meg, mint amilyennek irodalmunk itteni része tűnt fel pártállami konszolidációja idején. Nem kevésbé tetted ugyanezt, amikor antológiákat szerkesztettél fiatal pályatársaid munkáiból, mesékből, gyermekversekből. Már a rendszerváltás után jelent meg a Szélén az országútnak című versantológiád, amely felér egy mélylélektani elemzéssel mindarról, amit szlovákiai magyarként éltek meg nemzedékek Európának ebben a szeles átjáróházában. Meglepetést is szereztél Molnár Imrével egyetemben, a Mint fészkéből kizavart madár válogatással, amelynek anyaga – tetszik, nem tetszik – átírta a szlovákiai magyar irodalom oly sokat vitatott korszakolását, virágzásostul, hervadozásostul. Hiszen bebizonyítottátok: létezett irodalom „a hallgatás és a hontalanság éveiben” is. Ehhez már „csak” szinte adalék volt a Tudósítás egy ország elvesztéséről című novellaválogatás, valamint a „Hívebb emlékezésül…” című dokumentumgyűjtemény a jogfosztottság idejéből. De megmutattad nekünk Peéry Rezső publicisztikáját három kötetben, s arra a Szalatnai Rezsőre is gondoltál, aki indulásotok idején, az Egyszemű éjszaka antológia fiataljait annyira támadta. Cseh, lengyel és szlovák költőket is fordítottál. Kaptál Fábry Zoltán-díjat és József Attila-díjat, talán mást is… Érdemelnél.

Nem lexikonbeli szócikket fabrikálok, hanem egy manapság elaggott műfaj, a levél valamiféle torzóját küldeném el számodra. Írtam: verseiddel többet vagyok, mint teveled, s ez még jobb is, mintha az üres parolákba csapó tenyerekkel vernének a port egymás szemébe. És így ezek a versbeli találkozások lendítenek mégiscsak át a fura mód távolra sokkal többet lengő trapézra.

Kapaszkodom. Időnk szabadságát ragadja meg képzeletem, az egyetlen azonosságot a tér végtelen változatosságában. Szégyen, nem szégyen, be kell vallanom, hogy nincs tudomásom róla, követte-e újabb a Harangzúgásban, avagy A hús bohóca című válogatott és új verseket tartalmazó kötetedet. Méltó hozzánk, hogy ez a kötet itt jelent meg, de méltatlan hozzád, hogy igazából nem volt kritikusa. Pedig ugyanaz a tökéletes szerkesztés jellemzi, mint a mások írásaiból általad összeállított köteteket. Noná! És ami minden sorát olvasva megdöbbentőnek tetszik: valamennyi sorát belső születésekor élheti át az olvasó. Mint az (út)Leírás, avagy Németóra című versedben, amit – a versben bevallottan – egyetlen bemutatott drámád, Az áldozat hátára írtál mint poémát nemzedéked útkereséséről. Én, kinek a költészet csodája a szeretet lényegét adja át a versekben, egész sor, antológiadarabnak számító verset találok ebben a legtöbbet forgatott kötetben. Köztük az Elégia. A nőkhöz című férfifohászodat, amely attól gyönyörű, hogy a nők által milliónyi Ádámban sokszorozódó férfihalálunkat mondja ki. Mert előbb vagy utóbb belehalunk a születésbe, a szerelembe, s Istenbe vetett, Istentől való hittel reménykedünk, hogy valahol talán mégis folytatódik ez a halállal terhes végtelen születés.

Laci! Nem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kinyitva az Élet és Irodalom egyik 1987-beli számát (valahol rejtegetem e szobányi téridőben, megkereshetném, de ehhez a levélhez méltatlan lenne a pontosság), az Úgy néznének ránk című, Csiki Lászlónak ajánlott versedet olvashattam. Igazából addig nem tudtam megfogalmazni magamnak, miért is maradtam itt, amikor mehettem volna Budapestre. Oda, ahol barátaim élnek, ahol még segítőkész egyetemi csoporttársaim: a lányok névházasságot is ajánlottak, hogy előbb teljen ki az ácsorgás ideje az apáinktól megszületésünk előtt ellopott magyar állampolgárságra. De mindaz, amit a versindító szavak „jöttünk külhonból” szikár kegyetlensége és a „hazajöttünk?” szívet szorító kérdőjellé csavarodó kiáltása között megírtál, magyarázatot adott mindenre.

Mi, Ádámok, oly sokan vagyunk a világban, s verseidnek ez a mindenhol jelenlevő alanya bennünk van. Egyszerre fohászkodik és követ el blaszfémiát, valahogyan úgy, ahogyan kimondod a legtermészetesebb mondatokban: „Szférák zenéjétől hangos a pokol / Két füle közt Ádám elszántan gyalogol.” Így amikor erről a te ötven éve tartó földi gyaloglásodról írni akartam, igazából hozzád méltatlannak ítéltem a száraz irodalomtörténeti adatolást. Marad hát emléknek és emlékeztetőnek ez a levélpótlék, neked, Tóth Laci, ki immár elmúltál ötven szeptember 26-án.

[Új Szó (Pozsony), 1999. október 1.]


Isten éltessen Tóth Laci! Isten éltessen Tóth Laci!


Nem bolondultam meg, csak hát valahogyan érzékeltetni szeretném, hogy kétszer cselekszem ugyanazt. Másodszor is köszönthetlek hát, most itt, személyesen a Vámbéryben, új köteted megjelenésekor. Először nemcsak verseidről szóltam, sőt, verseidről alig ejtettem szót. Mert gondoltam volt, hogy az újságolvasó úgy talán jobban megértette – talán jobban felfogta? –, ki is vagy te, aki mostanság ötvenéves. Mert megdöbbentő, mennyire nem olvasnak manapság az emberek verseket; mennyire a politika és a pénz világán átszűrve látják önmagukat és mindennapjaikat.


Megadatott hát a jó alkalom, hogy most verseidre hivatkozzam, amelyek egy eddig sohasem volt szövegformában láttak napvilágot. Elolvasva ezt az ötven opust, sorsunkat – a magamét is – láttam, hallottam, fájdítottam, álmodtam újra. Ugyanakkor kritikusi hiúságomat is legyezgette, hogy ugyanazokat a verseket tartottad te is önmagadról szólóan fontosnak, mint amelyek közül néhányat én is emlegettem abban az Új Szó-beli megkésett levélben. Meg is ijesztettél, Laci. Az ugyanis ott kísért ebben a verseskötetben, hogy nem fogsz többet verset írni. Gondolod talán, mindent megírtál, így elegendő lesz ezeket újra és újra, más és más szempontok szerint átrendezni?

Mint eléggé önző olvasód, ezennel tiltakozást jelentek be: Ne kezdj te is itt posztmodernkedni! Ne akarj minket ezek után ollóval írt kötetekkel traktálni! Erre megvannak a magunk önjelölt neo-, poszt- és még ki tudja, milyen avantgárd költőink. Ne orozd el tőlük a rozsdás ollót! Láthatod, a kiadó is mindenáron a mostani Tóth Laci-sorsot követelte tőled, verseidben szublimálva. Megszületett hát a költő arcát mutató költészetből vétetett tükör. Csakhogy ez a tükör különös mozaik lett. Te sem tudod megváltoztatni a fizika, ezen belül az optika törvényeit. Mind az ötven tükördarabka más-más irányból fogadja, és más-más irányból veri vissza a fényt. Akkor lesz csak tisztességes a lírai matematika, ha ehhez hozzávesszük, hogy bennük egyenként ötven plusz egy vers, mert a nagy vers-mozaiktükör is látszik, tükröződik.

Mit is láttam én ebben a tükörben, amely olyan, mint egy költői életpálya, emberi életút valami eszméletlen tömörséggel elkészített mozifilmen? Különös, hogy mindenekelőtt magamat. Igazából nem is annyira különös, mert az ember, ha már verset olvas, magát keresi a költészetben. Csak ha másodsorban is, mondjuk kritikusként is verset olvas, akkor kezd figyelni a költőre. Aki mást állít, az hazudik, vagy nem szereti annyira a költészetet, hogy önmagát keresse benne.

Nincs identitászavarom, mert tudom, hogy most a második olvasatról kell szólnom. Feltételezve, hogy ebben a pillanatban már birtokában vagyok ilyennek. Hát, igazán nem tudom. Tóth Laci ugyanis zavarba ejtően kitárulkozó költő, hogy az első olvasat igazából mindig a második. Vagy csak nekem tűnik annak, aki nem először olvastam ezeket a verseket.

Ezt megelőzően ugyanis a Harangzúgásban, avagy A hús bohóca című kötetedet zártad egy Utószó helyett című önvallomással. Ebben szomorúnak, komornak, a magányosság, a halál és az elmúlás élményének hatása alatt levőnek láttad önmagadat és költészetedet. Te tudod, mit is gondolsz magadról. A saját látószögedből lehet ilyen is. Csak hát a költészeted a szellem józan tényszerűségeit mutatja fel. Benne mutatkozik meg szellemi kalandra hívó intellektusod. Márpedig aki olvasóját, mint Vergilius Dantét a Pokolban, vagy mint éppen Örkény István Tóth László költőnket, úgy vezeti ezeken a kalandokon át, aligha lehet komor. A szellemi kaland az emberi élet lényegének a keresése. S abban a bizonyos (út)Leírás, avagy Németóra című versedben – tagadhatod, a bizonyíték újra a kezünkben van – annyi a humor, hogy könnyesre kacagtam magam. Az egykori kiszolgáltatottságunkon röhögtem, a könnyeket meg a mai kiszolgáltatottságunk fakasztotta. Hát nem röhejes ez az egész Közép-Európa? Tóth Lacistul, Kulcsár Ferencestül, Bodnár Gyulástul, Dusza Pistástul, Vámbéry Kávéházastul? Vagy itt van A színész című versed, amit Tóth Zsókának ajánlottál. Hát lehet mosoly nélkül megállni, hogy a versed felidézi lelkemben Zsókát, amint Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének színpadi adaptációját játssza? Ennek a nemzedéknek már az élményei is közösek. Hát nem vicces, ahogyan – engedelmeddel, a vers zárósorait parafrazálom – immár ötvenévesen hajolunk ki a semmibe? És akkor még nem is említettem az Úgy néznének ránk című versedet. Ez lehetne, ha sokan ismernék, a Kárpát-medencében az egyetlen Magyarországon kívül rekedt magyarok kultikus verse. Egy mindeddig csupán a lelkekben létező hazakereső versantológia sarokköve. Remélem azt is, hogy férfiként nem utoljára írtad a Elégia. A nőkhöz című versedben: „mi végső soron magunkat rúgtuk, haraptuk, tömködtük át az örökkévalóból az örökkévalóságba.” Hiszen az olyan verseid, mint a Tíz párizsi, amelyben a magyar történelem európai fintoraira reagálva fintorogsz jó nagyokat, megint csak ellentmondanak a már emlegetett költői önítéletednek.

Végezetül: Tudom, hogy Ádám te vagy, de azt is, hogy Ádám mi vagyunk. Mi, a te lírai hősöd, s te a mi lírai hősünk. Hát nem röhejes ez az egész? De leginkább az, hogy a köteted végén olvasható levélben Grendel Lajos is azt bizonygatja, hogy az Istentelen színjáték egynémely szövegén is jókat lehet röhögni. Persze, ír ő mást is, de azt már olvassa el mindenki magának.

( Kéziratból, 1999; elhangzott a dunaszerdahelyi Vámbéry Kávéházban 1999. októberében a Tóth László és Kulcsár Ferenc 50. születésnapja alkalmából rendezett könyvbemutatón )